Ha agyon ütnének sem tudnám megmondani, hány „saját” (felkért) szüléshez mentem be az elmúlt hat évben. Különböző helyekről és helyzetekből, különböző időpontokban. A rekord 14 perc volt a nyolcadik kerületből, onnantól számolva, hogy hajnal 3-kor pizsamában felvettem a telefont odáig, hogy beléptem a kórházba. Eddig még mindig össze jött. Ha rohanni kellett, rohantam; ha tudtam, hogy van még időm, befejeztem, amit épp csináltam/zuhanyoztam/készítettem össze némi elemózsiát, stb…
Tegnap délután fél 4 körül hívott egy kedves kismama, aki félig-meddig barátnő is, hogy nem is tudja mit érez, de kicsit görcsölget a dereka, ami az alhas irányába sugárzik ki, és mintha a nyákdugó is elfolyt volna, de nem biztos benne, hogy megindult a szülés, nem akar se engem, se a szülésznőjét fölöslegesen beugrasztani a kórházba. Mivel a kismama már a második gyermekét várta, így már túl volt egy több óráig tartó, intenzív vajúdáson, aminek sajnos császármetszés lett a vége; így tudtam, hogy tudja, milyenek a fájások, minden további nélkül lehet bízni az ő megítélésében, hogy beindult/nem beindult szülésről van-e szó. Másik tényező, ami fontos: szeretett volna hüvelyi úton szülni, nem pedig az előzetes császármetszés miatt ismét – programozott – császármetszéssel. Én benne voltam, amennyiben az ehhez szükséges szakmai feltételek fennállnak. (és eddig fennálltak). Miközben telefonon beszélgettünk, megjegyezte, hogy talán a magzatvíz is elfolyt, de még az se biztos. Azt tanácsoltam neki, hogy mindenképp induljanak el a kórházba, mert ha elfolyt a magzatvíz, annak a fele sem tréfa; ha pedig nem, és csak jósló fájásokról van szó, akkor sincs semmi baj, pár óra múlva hazamegy. Amúgy pont aznap délelőtt volt CTG-n és ultrahangon, ami után megvizsgáltam a méhszáját, ami zárt volt.
Beszéltünk a szülésznővel, és felhívtam az ügyeletes kollégámat is a kórházban, vázoltam neki a helyzetet, és kértem, ha beér a kismama: vagy ő vagy a szülésznő vizsgálja meg, hogy hogy áll a méhszája, mennyire kell rohannom (mivel délelőtt 10-kor még zárt volt, pár enyhe görcstől nem valószínű, hogy sokat tágult, sőt, az is lehet, hogy semennyit). Közben 4 körül elkezdtem a rendelésemet a város túlvégén. Negyed 5 körül telefonált az ügyeletes kolléga, hogy most ért be a kismama, most már igen erős fájásai vannak, és bő 3 ujjnyi a méhszáj! … Ha ebben a pillanatban adtam volna rá a gyújtást a kocsira, akkor sem biztos, hogy beértem volna a délutáni csúcsforgalomban a 3. kerületből a 20. kerületbe…. De nem adtam rá a gyújtást a kocsira, hisz épp egy beteg feküdt a vizsgálóasztalon, akinek nem mondhattam, hogy mégse vizsgálom meg. … Befejeztem az ő vizsgálatát, elköszöntünk, és miközben az öltöző felé rohantam, hadartam az asszisztensnőknek, hogy szervezzék át a rendelést holnapra, ha van rá lehetőség, ugyanis este 8-ig még sok beteg volt bejelentkezve… akiknek már hetek óta megvolt az időpontjuk, adott esetben hamarabb eljöttek a munkából, vidékről (pont volt egy kismama Várpalotáról) úton voltak, stb…. aznap, mi több, pár órával az időpontjuk előtt lemondja az orvos a rendelést…. és biztos másnap délutánra is volt programjuk… De nem tudtam mit tenni. Nem tehettem meg, hogy nem megyek be egy kismamához, aki számít rám, és akinek megígértem, hogy mindent megteszek azért, hogy sikerüljön császár után simán szülnie.
Van egy isteni jó alkalmazás, Waze-nak hívják. Mindenhova azzal közlekedek. Közösségi alapon működik, így real time jelzi a rendőröket, dugót, stb, és az alapján tervezi az utat, ha kell, közben is módosítja többször. Eddig még sosem hagyott cserben, mindig megtalálta azokat a kis egérutakat, ahol el lehetett lavírozni a pesti csúcsforgalomban kialakult végeláthatatlanul kígyózó autósorok között. Most is kitett magáért, párszor kerültem csak kisebb dugóba, de így is úgy éreztem, hogy csigalassúsággal haladok, pedig ahol lehetett, jó gyorsan mentem, bepofátlankodtam a sorokban és lámpáknál előre, egyszer majdnem belém is jött balról a villamos.
De mire beértem, a kisbaba már sírt, 5 óra 10 perckor megszületett. Hüvelyi úton! Isten éltesse! Végeredményben happy end, hisz sikerült „simán” szülnie, extrém villám gyorsan, nem kínlódott sokáig, és mindenki egészséges.
Az ilyen extrém gyors szüléseknek a hátránya, hogy a szöveteknek nincs idejük kinyúlni, nincs idejük alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz (pl. egy kisbaba fejéhez), ezért szakadnak, repednek. Kicsi Nimród sem törődött anya szövetivel, törte magának az utat rendesen, így sok munkát adott nekem, amíg mindent visszaállítottam eredeti állapotába, és közben szegény anyukájának is, akinek ezt ki kellett bírnia. De ismét csak az tudom írni: végül mindenki egyben, egészségesen távozott a szülőszobáról.
Amikor estére hazaértem, nem találtam a helyem, elmentem futni, hogy rendezzem a gondolataim: mit csináltam rosszul, hogy lehetett volna jobban csinálni… Fél 4-kor beszéltünk telefonon, nem volt biztos, hogy beindult a szülés, és pár órával korábban még zárt volt a méhszáj. A rendelés 4-kor kezdődött. Ha bemegyek rögtön, az összes beteget át kell tenni másik napra, és még az is lehet, hogy fölöslegesen mentem volna be a kórházba, ezt akkor még nem lehetett tudni. Így hogy elkezdtem a rendelést, pár bejelentkezett beteget meg tudtam vizsgálni. Ha nem indulok el, amikor hívtak, hogy bő 3 ujjnyi a méhszáj, mert úgyse érek be; akkor befejezem a rendelést, nem tolok ki a bejelentkezett betegekkel, viszont cserben hagyok egy kismamát, aki számít rám. Ha elindulok be, ahogy tettem, kitolok a már bejelentkezett betegekkel, és csak remélni tudom, hogy nem hagyom cserben a kismamát, és beérek időben. Nem jött össze. Másnap délutánra nem csak a betegeknek, nekem is lett volna programom, be voltam jelentkezve okmányirodába, fodrászhoz és edzésre is szerettem volna eljutni. Természetesen ebből semmi nem jött össze. A rendelésen mindenkinek köszönetemet mondtam a rugalmasságáért, és megértéséért; de szerencsére mindenki nagyon kedvesen és pozitívan állt hozzá, hogy ez csak természetes. Ennek nagyon örültem:)
Még abban reménykedek, hogy a kismama nem utál meg örökre, hogy nem értem be időben….
