Nórival, azeletszep.cafeblog.hu szerzőjével készítettem interjút, hogy a Valódi Nő szemszögéből mesélje el nekünk milyen az, amit mi nőgyógyászok, csak „meddőségi kivizsgálásnak” nevezünk.
Két gyönyörű és egészséges kislány édesanyja vagy. A blogodon olvastam, hogy Zizi sokat váratott magára…
Mindig tudtam, hogy korán szeretnék gyereket… 12 évesen már az volt a kedvenc „játékom”, hogy a szomszéd kisfiúval babáztam. 23 évesen találkoztam a férjemmel, és ha jól emlékszem 2 hónap ismeretség után jött az első „pánik”: lehet, hogy terhes vagyok?! … Nagyjából 10 percig pánikoltam, aztán úgy éreztem, hogy ha jönni akar, csak jöjjön… nem jött. Aztán egy év múlva összeházasodtunk és mintegy „legalizáltuk”, hogy jöhet. Nem jött… Aztán eltelt egy év… Nem jött… Majd még egy…
Próbáltál esetleg „házi praktikákat”, népi hiedelmeket/gyógymódokat?
Próbálkoztam én mindennel, amit épp hallottam, vagy olvastam. És mindenben hittem is! Egészen addig, amíg kiderült, hogy nem működik. Helyesebben: nálam nem működik. De az is igaz, hogy semmiben nem voltam kitartó. Pl.: Ha kipróbáltam egy diétát, akkor az újabb csalódás után abbahagytam… Vagy például elmentem egy Aviva torna tanfolyamra, ami tök jó volt egyébként, de azt sem csináltam rendszeresen. Szerintem igazából egyikben sem tudtam hinni annyira, hogy ne adjam fel azonnal, ha nem segít már legalább 1 hónap alatt…(a türelem nem a legnagyobb erényem) – nevet
Mikor jött el az a pont, és mi volt az, amikor úgy gondoltad, orvoshoz kell fordulnod, mert valami gond van, nem jön össze a baba?
Hamar. 2008 decemberében kopogtattam először a kedvenc dokim ajtaján. Akkor még nem telt el a „hivatalos” egy év „próbaidő”. Sőt, talán csak pár hónap, de én szinte az első pillanattól éreztem, hogy nem stimmel valami. Nem tudtam megindokolni, hogy mi (most sem tudom) csak éreztem…
Hogy viselted, amikor különféle vizsgálatokra küldtek? És hogy viszonyult ehhez a férjed és a családod?
Szerintem jól. A cél lebegett a szemem előtt, és ez mindenen átlendített. Plusz, hiába kellemetlen, vagy fájdalmas egy vizsgálat, mégis „szívesen” mész, mert bízol benne, hogy hátha kiderül, vagy megoldódik valami. Elég fura paradoxon. Egy rossz emlékem azért van: a HSG vizsgálat. Az fájt… nagyon fájt… És persze arról is kiderült, hogy „fölösleges” volt – minden vizsgálatom negatív lett. Nem találtak eltérést semmiben.
A férjem mindenben támogatott. Sőt, azt hiszem, hogy a mi kis „csapatunk” ez alatt a két év alatt lett igazán erős… Hallottam már, hogy vannak párok, akiknek tönkre megy a házassága ilyenkor, nálunk szerencsére épp az ellenkező történt! Azt a 2 évet, amit kettesben csináltunk végig, már senki nem veheti el tőlünk. Akkor derült ki igazán, hogy mennyire számíthatunk a másikra.
Tudatos döntés volt, hogy nem beszéltünk senkinek arról, amin keresztülmentünk. A szüleinknek sem… Én kicsit úgy érzem, hogy ez olyan dolog, mint a szex: egy intim magánügy. Így volt könnyebb. Soha nem szerettem, ha sajnálnak, vagy szánnak. Most sem szeretem.
Mindeközben gondolom sokat olvastál a témáról az interneten: segített vagy inkább csak összezavart?
Szerintem hülyeség, hogy „jaj, ne olvass internetet!” Úgyis olvas mindenki. Tulajdonképpen ezért is írtam le mindent a blogomon. Mert tudom, hogy segít. Nekem is segített. Lehet, hogy csak egy percre, vagy egy napra, de segít és reményt ad! Az internet jó és fontos, csak tudatosan kell használni… tehát ne a „gyakorikérdésekre” alapozz! – ismét nevet
Minden vizsgálatod jó (negatív) eredményt adott: nem merült fel benned, hogy mégis a spontán teherbe esést választjátok?
De. Egy darabig. De amikor eljutsz oda, hogy a szex már nem örömforrás, hanem számolgatás, „kötelező” program időre, és akár még közben is az jár az agyadban, hogy „hátha most sikerül”, az már nem egészséges…
Mikor kellett vidéki nagyvárosról Budapestre, és ott egy speciális intézményre váltani? Mi alapján választottál?
Nem voltam túl tudatos. Főleg azért mert szinte semmit nem tudtam arról, hogy mi alapján lehet jó, vagy rossz intézetet/orvost választani. A nőgyógyászom, akiben vakon megbízom, adott egy számot. Augusztusban felhívtam a professzort, és az első mondat után éreztem, hogy csípni fogjuk egymást. Elmondtam neki a történetünket, és azt is, hogy jó lenne, ha nem kellene sokat várnunk, mert a férjem színész, lassan kezdődik az évad, és nem fogunk tudni sűrűn Budapestre utazni. Szeptemberben megtörtént az első (és egyetlen) inszemináció. Nem sikerült. Tudtam, hogy nem fog… Január 21-én leszívtak 15(!) petesejtet, és 26-án visszaültettek (megtermékenyítve) kettőt. 10 pedig még mindig „sítáborban” van. Szerintem ott is maradnak…
Milyen volt maga a lombik program? Milyen érzések keringtek benned?
Fura volt… Nem féltem… Sőt, örültem! Mert éreztem, hogy sikerülni fog… nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Esküszöm, szinte boldogan szúrtam a hasamba a hormoninjekciókat, és mantráztam magamban, hogy „nőjetek csak petesejtek, jó sokan”… Sikerült!! Szerencsére szinte semmi negatív hatás nem ért a sok hormon miatt. A petesejtek leszívása utáni 5 nap nehéz volt. Annál már csak a beültetés utáni 2 hét volt nehezebb… Február 8-án csináltam először tesztet: 2 halvány csík volt rajta. Nem tudom leírni azt az érzést… Aztán az első ultrahangon megkérdezte a doki, hogy mekkora a lakás? Mert a siker 100%! Akkor picit megijedtem, de potyogtak a könnyeim… Majd 2 perc csend… Aztán kiderült, hogy az egyik petezsákban nincs szívhang. Nem esett jól, de őszintén szólva, végig azt éreztem, hogy 1 baba lesz.
Tehát összességében a lombikprogram alatt engem szinte csak pozitív impulzusok értek.
Három évvel később, a 30. születésnapodon hihetetlen ajándékkal lepett meg a Sors….
Miután Zizi megszületett pár hónap múlva gluténérzékenységet diagnosztizáltak nálam. Ráadásul elég rossz stádiumban voltam. Azonnal meg kellett kezdenem a diétát. Így talán ez lehetett az egyik ok, ami miatt nem sikerült anno. De a görcs is biztos szerepet játszott benne. Lencsi (aki most 2 hónapos) úgy fogant meg – igazi szerelemgyerekként – hogy még nem voltunk felkészülve rá. Sőt „hellyel-közzel” védekeztünk is. A 30. születésnapomon csináltam egy pozitív tesztet… Az „EZ HIHETETLEN” után már csak annyi jutott eszembe, hogy eddig is sejtettem, hogy nincsenek véletlenek, de most már biztos…
