Amikor életem első teljes, elejétől-a-végéig terhesgondozásomat vállaltam, 25 éves voltam. Egy évvel az egyetem után. A vállalt kismama ekkor 31 éves volt. Magamban azt gondoltam, hogy „szegény, biztos valami szerencsétlen véletlen folytán így alakult az élete, hogy csak most találta meg az Igazit… milyen rossz lehet neki, hisz már nagyon idős… de hát még mindig jobb most, mint soha, és biztos nagyon boldogok lesznek, ha már ennyit vártak egymásra”. Mindemellett meg voltam róla győződve, hogy az első gyerekemet egy éven belül, a másodikat legkésőbb 30 éves koromig meg akarom szülni.
Most itt vagyok, túl a harmadik ikszen, gyerek nélkül (a sors bosszúja részt most inkább hagyjuk). És – amennyiben végre terhes leszek – minden további nélkül gondolhatja rólam egy huszonéves csajszi, hogy „szegény…. milyen öreg… biztos jó oka van rá/nagyon elcseszett valamit, hogy így alakult az élete”. Mindezzel együtt egyáltalán nem érzem magam öregnek, sőt, örülök, hogy így alakult az életem. Úgy érzem, 25 évesen még nem tudtam volna megadni azt a gyerekemnek, amit majd most (és itt nem az anyagi és egzisztenciális dolgokra gondolok). Úgy érzem, most van itt az ideje (bár erről 25 évesen is meg voltam győződve, sőt: 22-23 évesen is).
Mostanában a terhesgondozások alkalmával általában harmincas nőkkel találom magam szemben, és nem jut eszembe, hogy öregek lennének. Ugyanakkor, ha azt látom egy kismama születési dátumánál, hogy 1992, szívbajt kapok. Úr Isten, de fiatal!! Még a húgomnál is jóval fiatalabb! Te jó ég, hisz még maga is gyerek! Aztán gyors fejszámolás után kiötlöm, hogy aki ’92-ben született, bizony, már 23 éves! Jövőre 24! Pont annyi, mint amikor én gyereket akartam. És pont annyi, mint amikor pár egyetemi barátnőm férjhez ment, és gyereket szült. Akikre akkor „nagyon féltékeny” voltam – miszerint nekik már van gyerekük, családjuk, én meg pont most szakítottam életem szerelmével. És szentül meg voltam róla győződve, hogy ez az élet rendje, és milyen jó nekik…. Akkor most miért is nem? Miért is fiatal egy, a kilencvenes évek elején született kismama?!
Orvos szüleim szerint én már úgynevezett „idős előszörszülőnek” fogok számítani. És amikor nemtetszésem fejezem ki a definícióval kapcsolatban, akkor kérdőre vonnak, hogy „de hát te vagy a nőgyógyász, neked kell a legjobban tudni, hogy 30 éves kor felett már idős előszörszülőnek nevezzük az asszonyt”. Azért ez csak részben igaz. A tankönyvek is 35 év fölé teszik az „idős” életkort, napjainkban pedig 38 év alatt – hacsak más nem indokolja – csak az életkor miatt nem kell speciális genetikai vizsgálatra küldeni a beteget. A gyakorlatban is, pl. szülés módjának megválasztásánál, vagy rizikóbecslésnél is 40 éves kor körül mozog a határ.
Arról nem is beszélve, hogy egy 2010-es felmérés szerint 30 éves kor felett kevesebb a terhességgel szövődött betegségek (pl: magasvérnyomás) előfordulása.
A kórházi gyakorlatban mindemellett tömegével fordul elő a tizenéves várandós is. Nem ritkaság, hogy 14 évesen már a második gyermeket szülik… A nálam szült legfiatalabb kismama 15 éves volt. Első gimis volt egy jónevű budapesti gimnáziumban. Menstruációja még nem állt be, gyakran volt rendszertelen, így nem tartotta furcsának, hogy hónapokig nem jelentkezik. Enyhén teltkarcsú lány volt, aki a hízást korosztályos sajátosságnak és a pubertás részének tartotta, mint ahogy azt is, hogy nőttek a cicijei – ennek kifejezetten örült is. Így mire kiderült, hogy várandós, már nem lehetett megszakítani a terhességet (ennek nagyon szigorú szabályozása van).
A legidősebb kismama, akivel valaha találkoztam nem nálam szült, hanem az egyik kollégámnál. Ő (a kismama, nem a kollégám) 51 éves volt, terhessége hosszú meddőség után lombikkal fogant.
Nos, hogy mi ebből a konklúzió? Semmi. Mindenki szül, amikor szeretne, vagy amikor összejön!
