A beültetés után határtalan nyugalom szállt meg… mint a filmekben. Már-már giccses volt. Közben módfelett büszke voltam magamra, hogy nem izgulok, nem idegeskedek, teljesen nyugodt vagyok. És ez nem amolyan, az esélytelenek halál nyugalma volt. Biztos voltam benne, hogy sikerült.
Egészen egy hétig.
Akkor jött el a mélypont. Semmi különös nem történt, mégis, egyik pillanatról a másikra kétségbe estem, ideges és feszült lettem. Napokon keresztül nem aludtam. Nem vagyok gyakorló vallásos, mégis, két éjszakán keresztül imádkoztam, és közben éberebb voltam, mint bármely ügyeletben.
A második hét közepén cseteltem azzal a lánnyal, akivel együtt voltunk a beültetéskor. Először megnyugtatott, hogy ő is kétségbe van esve, majd rögtön utána felidegesítettem magam, hogy neki biztos sikerült, nekem meg nem. Neki ugyanis fájt a hasa, nekem meg semmi bajom nem volt. A hasi görcsök, amiket a nők általában úgy szoktak megfogalmazni, hogy „mintha meg akarnak jönni” tipikus jele lehet annak, hogy sikeres a beágyazódás és nő az ember, akarom mondani az asszony méhe. (no és persze annak is lehet a jele, hogy valóban meg fog jönni).
Ilyen és ehhez hasonló jeleket kerestem: hátha hányingerem lesz valamelyik reggel, hátha feszül a cicim, hátha megkívánom a savanyú uborkát tejszínhabbal, bármi… De továbbra is semmi…
A beültetés után két héttel lehetett először terhességi tesztet csinálni (olyan hagyományos, otthoni fajtát). Sajnos az nekem nem volt jó, mert akkora már tudni kellett, hogy terhes vagyok-e vagy sem, ugyanis volt egy befizetett búvárkodásunk. És bár egyik szülészet-nőgyógyászati tankönyv sem említi szó szerint, hogy terhesen nem javasolt 40 méter mélyre merülni, úgy voltam vele, talán nem kéne… Így teljesen szabályellenesen, 2 nappal korábban megcsináltam a tesztet:
Ültem a wc-n, röhögtem, nem bírtam levakarni a vigyort az ábrázatomról! Gondoltam, most valami nagyon frappánsat és emlékezeteset kellene mondanom, de szimplán csak annyit sikerült: „Szívem, gyerekünk lesz!”
Végtelenül boldog voltam, és mégis közben koncentrálnom kellett – volna – hogy ne éljem bele magam, hisz bármi lehet az első 12 hétben… Nőgyógyász barátnőmmel egy héttel későbbre tűztük ki az első ultrahang időpontját. Megbeszéltük, hogy beugrom hozzá a rendelése előtt. Na ezt senkinek nem javaslom!!! Ilyen esetben reggel-délelőtt, minél korábbra kell időpontot kérni. Leírni nem tudom, amit átéltem délután négyig. Jobban izgultam, mint a legnehezebb vizsgám előtt, jobban, mint egy nagyon várt randi előtt, és milliószor jobban, mint az esküvőm előtt. Idejét nem tudom, mikor voltam ennyire feszült-stresszes-ideges-izgatott-reménykedő-kétségbeesett egyszerre. Végül eljött a négy óra. Fél pillanat alatt ugrottam fel a vizsgálóasztalra, majd egy emberként meredtünk a monitorra: két petezsák! Igen!!! Ismét kiült az arcomra az a levakarhatatlan vigyor! Sikerült!!!
De még mindig nem szabad előre inni a medve bőrére. Sajnos nagy esély volt rá, hogy az egyik felszívódik, nem indul fejlődésnek, avagy később adja fel. Annak is megvolt az esélye, hogy mindkettő elmegy. Még sima terhességben is megvan mindennek az esélye, nemhogy kettős fogantatás esetén. Nem egyszer eszembe jutott a legutóbbi, ikernek indult kismamám, aki már a 12 hetes ultrahangra jött, amikor megláttuk, hogy kettőből már csak egy fejlődik. Tudtam, hogy minderre fel kell készülnöm. De ennek ellenére csak örömöt, boldogságot és reményt éreztem. A férjem nagyon féltett, hogy teljesen össze fogok zuhanni, ha mégse sikerül.
Egy héttel később megnéztük ultrahanggal a Forgács Intézetben is: még mindig ketten voltak és már látszott szívműködés is!
Még több ok a reménykedésre. És még nagyobb csalódás, ha történik valami. Mi több, már abba is beleéltem magam, hogy mindketten megmaradnak. Azt is elviselhetetlen tragédiának fogtam volna fel, ha szingulárisra redukálódik a terhességem.
Így teltek a hetek, leginkább boldogan, reménykedve, iker babakocsit nézegetve; majd ismét kicsit kétségbeesve, hogy biztos rendben lesz-e. Eleinte nagyon zavart, hogy nincsenek terhestüneteim. Laikusokat túllicitálva, ilyenkor mindig azt gondoltam: akkor nem is vagyok terhes! Se émelygés, se hányinger, se cicifeszülés, se alhasi görcsök-szúrások, se semmi. Nem kívántam különleges kajákat, nem voltam hisztis. Mintha mi se történt volna. De kibírtam, hogy csak kéthetente (na jó, hetente egyszer) néztük meg ultrahanggal, hogy mindkettő fejlődik-e még. És a válasz mindannyiszor igen volt.
Karácsony előtt voltam 11 hetes.
Továbbra is minden rendben. Viszont karácsony után elutaztunk egy hétre síelni – erről részletesen majd később – így közel két hétig semmit sem tudtam a gyerekekről. Pont akkor, pont a 12. héten, ami a vízválasztó, amit már a beültetés óta várok. Így 13 hét 1 naposan mentünk el az első genetikai ultrahangra. Istenhegyi Géndiagnosztika, Hajdu Krisztina doktornő: mindkét magzat él, és mindkettő egészségesnek tűnik, megvan kezük-lábuk, jó a szívműködésük, telítődik a gyomor és a hólyag, normál tartományban van a nyaki redő. Minden rendben. Itt könnyeztem meg először igazán. Az elmúlt hónapok feszültsége szertefoszlott, és férjemmel mindketten megkönnyebbülést és határtalan boldogságot éreztünk.
Két lány.
Még gyerek voltam, és valami rossz fát tehettem a tűzre, amikor anyukám azt mondta, hogy most ő is ugyanúgy megátkoz, mint őt anno az ő anyukája: „azt mondta nekem nagyanyád, amikor rossz voltam, hogy azt kívánom neked, hogy kétszeresen kapd vissza ugyanezt! Be is teljesült, hisz itt vagytok nekem ti ketten a húgoddal! (megj: anyukám egyke) Hát én is azt kívánom most neked, lányom, hogy ne csak ezt, hanem ugyanezt duplán kapd vissza!” ♥
